Lofoten

Miután visszatértünk otthoni vakációnkból úgy voltunk vele, hogy ha már itt Norvégiában hűvös nyarunk van, akkor legyen tényleg az és úgy döntöttünk, szüleim kíséretében'felugrunk' északra, a sarkkörön is túlra. Bár a norvégok próbáltak megfélemlíteni minket olyan mendemondákkal, hogy ott mindig 100 km-es erősségű szél fúj, meg hogy 10 napsütéses nap van egy évben, mi nem riadtunk vissza és nekivágtunk a nagy túrának. Természetesen a szállás megtalálása most is eltartott egy ideig kisebb mélypontokkal tarkítva (először a házigazda leírása alapján egy omladozó viskót találtunk csak), de aztán előrántva összes norvég nyelvtudásunkat egy helyi arc hatékony útba igazítása révén (idézem: "második fjord után jobbra föl, majd a negyedik birkánál élesen balra") sikerült megtalálni a célpontot. Norvégia lévén, nem számítottunk rosszra, de hát mégis a semmi közepén azért voltak fenntartásaink. Nem csalódtunk, egy teljesen felújított, minden kényelmi eszközzel felszerelt, tiszta kis fa ház fogadott minket. Az ablakokból a kilátás szintén elragadó volt. Magas hófödte csúcsok, előtte türkiz kék fjord, az előtt pedig buja növényzet és kutyák helyett mindenhol birkák. Ha megtörtént volna, biztosan bekerülünk a Guinness rekordok könyvébe, történt ugyanis, hogy majdnem birkatámadás áldozatai lettünk. Nem lehet tudni, hogy a párzási ösztön, avagy a vacsoráján (értsd fű) való lépkedés húzta ki nála a gyufát, lényeg a lényegen, félreérthetetlenül elindult felénk egy lomha, de legalább 80 kilónyi tömör bunda. Átsiklott ugyan az agyunkon, hogy ebből még akár egy jó vacsora és egy meleg takaró is kijöhet estére, de aztán inkább mégis úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a helyszínt.

Másnap reggel félénken mertük csak elhúzni a függönyöket, hogy vajon tombol-e kint a hóvihar meg az orkán erejű szél, de nagy meglepetésünkre gyönyörű szép napsütéses idő csalogatott minket a szabadba. Nekünk sem kellett több, fogtuk magunkat, bepattantunk a kocsiba és elindultunk felfedezni a szigetcsoportot. Első állomásunk Ramberg, egy karib tengeri képre emlékeztető tengerpart volt. Dacolva a jeges tengerrel bementünk térdig, hogy bizonyítékul szolgáljon, milyen kemény fából faragták a magyar turistákat.

Ezt követően továbbindultunk a sziget csücske felé, egészen Reine-ig. Reine egy elbűvölő kis halászfalu a hegyek között, sok sok hallal, és - bár ez ugye nem kellene, hogy meglepetés legyen - egy magyar családdal rajtunk kívül. Kicsi a világ.
Következő emlékezetes helyszín a minden helyi prospektusban megjelenő viking múzeum volt. Eddig sem voltak illúzióink, de hát tényleg nem éltek bonyolult módon a vikingek. Mindenki egy helyen, főnök vikingnek jó nagy ágy, hajó és halak. Mindezt persze a leghatékonyabban kombinálva. Volt íjuk is, de azért ebben a magyarokat nem tudják lepipálni, megmutattuk nekik, hogyan is kell :)
Helyi specialitás a napon szárított hal. Tas kipróbálta milyen érzés a halaknak a fa gerendákon csüngenie. Egy szó mint száz, nem kell őket irigyelni :)

Meglepetést is szerveztem erre a hétre, sikerült ugyanis helyet foglalni a Hurtigrutennek nevezett úszó szállodára egy kis lofoten körüli hajókázásra . Mindannyiunkat elkápráztatott az út.

Na és nem maradhatott ki a bálna néző szafari sem. A bálnáról inkább nem csatolok képet, mert 'szürke háttér benne fekete hasáb'-on kívül semmi nem látszana. Elég annyi, hogy 8 fok, zuhogó eső, szél, nagy hullámok, hulla sápadt arcok... na szóval emléknek maradandó, az biztos. Néhány érdekes tényt is sikerült megtudni ezekről a hatalmas, 5o tonnás fene nagy állatokról. Gondoltátok volna, hogy nem is a húsa, hanem az olaj miatt (ami az orrukban található) vadászták? Egy egy fejlett példányban van vagy 12 tonna olaj állítólag... Érdekes, nem? Hát még az étrendjük, amin néha 1 tonnás (!) polipok is szerepelnek. Képzeljétek hogy ide Norvégiába csak a hímek úsznak fel, a nőstények a picikkel lent maradnak melegebb vizeken.

A hazafelé út kicsit zörgősre sikeredett, belefutottunk ugyanis egy (Norvégia méreteiben) komoly útfelújításba, az okozott késés miatt pedig kútba veszett az egy hétig gondosan szelektált üres üveg készlet. Bár ezen a járaton kívül akkortájt nem indult másik a lofoteni reptérről, az egyik poggyászt így is sikerült valahol elhagynia a légitársaságnak, majd rejtélyes módon először egy telefon, két útlevél, végül egy lakáskulcs tűnt el ugyanazon a napon... minden jó, ha a vége jó, merthogy másnap (!) végül minden előkerült (senki sem érti, hogy hogyan) és a szülők nagy nagy mosolyokkal és emlékkel indultak haza Magyarországra.