Szeptemerben kilágotatott hozzánk egy kedves rokonunk, Márti, hogy segítsen kicsit elindítani a kétgyermekes norvég életet. A sok-sok segítséget ezúton is köszönjük, és reméljük sikerült hazavinni néhány kellemes emléket a norvég fővárosból.
Szeptember második felében elkezdtük a felkészülést a t
élre minden értelemben. Elindítottuk a radiátorokat, elővettünk néhány melegebb pulovert es nem utolsósorban rágyurtunk az immunrendszerre is. Persze, persze, vitamint is vettünk, de mi egy ennél speciálisabb változatot is kaptunk Norvégiától. Nimródka ugyanis megkezdte óvodai pályafutását. Itt m
ár egy évesen beadhatóak a gyerkőcök, de mi vártunk még egy picit, mégis csak a magyar módszerek állnak hozzánk közelebb. Az óvoda aztán mindenkit edzett. Már az oda es visszajutás sem volt a gyalog-galopp, mert a dupla babakocsi miatt csak sétálva volt igazából megközelíthető két nagyobb domb és egy nagy park leküzdésével. Normál esetben kellemes napi sétaadag, 2 x 40 perc. Plusz 40 kilóval és őszbe forduló időjárással azonban finoman szólva sem vágytam ilyen mindennapi aktivitásra és akkor még a hóval nem is számoltunk. Nimródka ezen felül szorgos kisbölcsis
hez mérten folyamatosan benyelte az éppen aktuális sláger vírusokat, ami gyakorlatilag azt jelenti hogy minden második héten itthon volt. Szóval volt kihívás és edzés, de hál Istennek sikerült azért néhán
y szép és egészséges (!) hétvégét is összehozni és tartotta bennünk a lelket az Anyukák (vagy Nimród nyelven 'Mammamák') beígért látogatása is. Meg is érkeztek menetrendszerint, és felejthetetlen pillanatokkal lettünk ismét gazdagabbak. A képek beszélnek helyet
tünk, de a sztori kedvéért álljon itt egy újabb kis szösszenet is Norvégiáról. Ki gondolta volna ugyanis hogy Oszlóban nagyon is számít, hogy az ember melyik vasuti kocsiba száll amikor valahová el szeretne jutni. Az úgy történt, hogy egy szép napsütéses hétvégén éppen a közeli hegyekbe igyekeztünk egy kis turára és a vonaton az utolsó kocsiba szálltunk a dupla babakocsival. Nem volt jó döntés. Az út felénél kiderült hogy a téli világkupára készülendő meghosszabbították a vonatokat de a peronokat nem, íg
y aztán az utolsó kocsiknál nem nyílt ki minden ajtó csak a legelső. Semmi 
gond, gondoltunk, hát majd elsétálunk oda amelyik nyílik. Igen ám, de az ülések és kapaszkodó korlátok olyan közel voltak egymáshoz, hogy esélytelen volt eltolni oda
a kocsit. Mikor az utolsó megállonál a kétségbeesés már éppen kezdett volna eluralkodni rajtunk, hogy akkor most vissza kell menni a kiindulási pontra, Tas mama horogra kapott valahonnan egy norvégot, akivel Tas át tudta emelni a babakocsit a korlátok között úgy 2 méter magasságban (benne Melinda már bekötve) és sikerült a kis csapat minden tagjának épségben lejutni. Ennyi adrenalin után a röpke 20 km-es tura már meg se kottyant... legalábbis a gyerekeknek, aki majdnem végig aludták (nekünk volt némi mozgás koordinációs zavar másnap) :)
Ezután már repültek a napok karacsonyig. A ráhangolódást már elkezdtük ideki
nt, de az ünneplés java természetesen a otthoni szerettekkel történt. BUÉK!!!
élre minden értelemben. Elindítottuk a radiátorokat, elővettünk néhány melegebb pulovert es nem utolsósorban rágyurtunk az immunrendszerre is. Persze, persze, vitamint is vettünk, de mi egy ennél speciálisabb változatot is kaptunk Norvégiától. Nimródka ugyanis megkezdte óvodai pályafutását. Itt m
ár egy évesen beadhatóak a gyerkőcök, de mi vártunk még egy picit, mégis csak a magyar módszerek állnak hozzánk közelebb. Az óvoda aztán mindenkit edzett. Már az oda es visszajutás sem volt a gyalog-galopp, mert a dupla babakocsi miatt csak sétálva volt igazából megközelíthető két nagyobb domb és egy nagy park leküzdésével. Normál esetben kellemes napi sétaadag, 2 x 40 perc. Plusz 40 kilóval és őszbe forduló időjárással azonban finoman szólva sem vágytam ilyen mindennapi aktivitásra és akkor még a hóval nem is számoltunk. Nimródka ezen felül szorgos kisbölcsis
hez mérten folyamatosan benyelte az éppen aktuális sláger vírusokat, ami gyakorlatilag azt jelenti hogy minden második héten itthon volt. Szóval volt kihívás és edzés, de hál Istennek sikerült azért néhán
y szép és egészséges (!) hétvégét is összehozni és tartotta bennünk a lelket az Anyukák (vagy Nimród nyelven 'Mammamák') beígért látogatása is. Meg is érkeztek menetrendszerint, és felejthetetlen pillanatokkal lettünk ismét gazdagabbak. A képek beszélnek helyet
tünk, de a sztori kedvéért álljon itt egy újabb kis szösszenet is Norvégiáról. Ki gondolta volna ugyanis hogy Oszlóban nagyon is számít, hogy az ember melyik vasuti kocsiba száll amikor valahová el szeretne jutni. Az úgy történt, hogy egy szép napsütéses hétvégén éppen a közeli hegyekbe igyekeztünk egy kis turára és a vonaton az utolsó kocsiba szálltunk a dupla babakocsival. Nem volt jó döntés. Az út felénél kiderült hogy a téli világkupára készülendő meghosszabbították a vonatokat de a peronokat nem, íg
y aztán az utolsó kocsiknál nem nyílt ki minden ajtó csak a legelső. Semmi 
gond, gondoltunk, hát majd elsétálunk oda amelyik nyílik. Igen ám, de az ülések és kapaszkodó korlátok olyan közel voltak egymáshoz, hogy esélytelen volt eltolni oda
a kocsit. Mikor az utolsó megállonál a kétségbeesés már éppen kezdett volna eluralkodni rajtunk, hogy akkor most vissza kell menni a kiindulási pontra, Tas mama horogra kapott valahonnan egy norvégot, akivel Tas át tudta emelni a babakocsit a korlátok között úgy 2 méter magasságban (benne Melinda már bekötve) és sikerült a kis csapat minden tagjának épségben lejutni. Ennyi adrenalin után a röpke 20 km-es tura már meg se kottyant... legalábbis a gyerekeknek, aki majdnem végig aludták (nekünk volt némi mozgás koordinációs zavar másnap) :)Ezután már repültek a napok karacsonyig. A ráhangolódást már elkezdtük ideki
nt, de az ünneplés java természetesen a otthoni szerettekkel történt. BUÉK!!! 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése